2014. december 28., vasárnap

Utószó.

\\\///

A Few Words From Me

Hát ennyi lett volna, srácok. 

Őszintének kell lennem, nem vagyok oly annyira boldog, mint voltam aznap este, amikor befejeztem az epilógust. Folyamatosan azt hallhatták tőlem a barátnőim, akikkel beszéltem, hogy alig várom, hogy befejezhessem végleg ezt a történetet, mert semmi kedvem hozzá. Csak, hogy ez megváltozott ebben a pár napban. Megjött az ihlet ahhoz, hogy ezt a sztorit írjam, így ezáltal teljesen elhidegültem a megmaradt történetemtől! :D 
Mint azt néhányan tudjátok, ezt a történetet újra kezdtem, és lényegében emiatt sem voltam annyira feldobva ettől a sztoritól. Voltak olyan napok, amikor kényszerből írtam. Rengeteg kihagyott vasárnapi rész után, muszáj voltam valamit összedobni nektek, hiszen nem hagyhattalak titeket cserben. Remélem, nem történt így! 

Kim és Harry kapcsolata egészen furcsa volt, nem igaz? Kimberley egyszer sem akart igazán a szívére hallgatni, Harry pedig túlságosan is beleszeretett Kimbe. Nem sok részt kapott Harry, és őszintén, nem is terveztem beletenni addig, amíg a végére nem érünk; az epilógust szerettem volna neki adni, és kész. Szomorúra szerettem volna írni, még is boldog lett, azt hiszem. Mert hát a végére össze jöttek, és minden felhőtlen.☺
Bízom abban, hogy a srácoknak is elég szerepet adtam, és, hogy Adamet is megszerettétek, valamint a kis Georget és Kim hozzátartózóit. Ha már a családtagokról van szó, akkor meg kell, említenem, hogy szerettem volna arról is írni, hogy miként élte meg Harry az újra találkozást a szüleivel, és hogy Kimet miként fogadtál, és a többi, csak hogy arra már nem volt idő. 
Az epilógusról, nem tudom, hogy ti mit gondoltok, de én mindent leírtam benne, amit szerettem volna. Így terveztem az utolsó részt - eltekintve a legeslegelső terveimtől, amikor Harrynek szerettem volna a részt - és végül is aranyos lett.:) Valamint, a fő lényeg, hogy happy end lett, pedig depiendet terveztem.:(
Halkan megsúgom, hogy öt oldalas, mely a ranglista legelejére emeli a fejezet hosszúságát, tekintve, hogy eddig mindegyik fejezet három-négy oldalas volt. :) 
Valamint tudom, hogy sokszor voltak zavaros részek, de ez mind csak annak köszönhető, hogy három blogot írtam egyszerre, suli idő alatt, mely nem éppen egy okos döntés. :D 

A Few Information About The Fanfic


Feliratkozók: 59 ((2014. December. 28))
Történet hossza: Prológus - 50 fejezet - Epilógus
Bejegyzések száma: 58
Közzétett megjegyzések: 123
Összes megtekintés: 36, 214 ((2014. December 28))

Több voltam, mint meglepett, amikor a mai napon végre sor került arra, hogy megnézhessem az oldalmegjelenítéseket! 10 különböző országban kattintottak a blogra, és remélhetőleg olvasgattak egy kicsit! Ez... elképesztő! Köszönöm szépen! 








\\\///

Köszönöm, hogy itt voltatok, és olvastátok a történetet! Néha tényleg a legfájdalmasabb dolog volt az, hogy neki álljak megírni egy részt, de tudom, hogy valahol mélyen hiányozni fog a történet írása. :) 
Itt az ideje, hogy végleges búcsút vegyünk ettől a történettől is. :) 
Imádlak titeket, ezt ne felejtsétek el! ;) És ha esetleg valaki nem tudná, a Stephanie Horan blogon, még mindig elérhettek! Oh, és mielőtt elfelejtem, tervben van egy másik történet, így ha gondoljátok, majd megosztom itt is, ha lesz még valaki, aki talán újra olvassa a sztorit.☺ xx

B L O G  B E Z Á R V A

2014. december 26., péntek

Epilógus.

Sziasztok.
Nos, hát akkor jó olvasást az utolsó részhez. :) 

Kimberley Windsor

Ideges voltam. Nem rossz értelemben, mindinkább volt furcsa és szokatlan a zaklatottságom. Annyi idő után, még mindig feszélyezve éreztem magam, hogyha fotósok és interjúsok elé kellett álljak. Magától értetődő, hogy egyáltalán nem szoktam hozzá a hasonlóan nagyszabású dolgokhoz, de kezdtem úgy érezni, hogy egyre jobb vagyok benne.
Még hónapok elteltével is különleges volt azzal szembesülni, hogy Apuékkal laktam. Arról nem is beszélve, hogy újabb családtag volt látható a közeljövőben. Pontosan egy napja tudom, ahogy azt is, hogy kislány lesz. Sokkolt a hír, főleg az, hogy semmit nem észleltem Kate terhességéből. Persze repestem az örömtől, amikor megtudtam az örömhírt, de ugyanakkor nem akartam, hogy George úgy érezze, hogy a még meg sem született csöppség átveszi az Ő helyét. Neki és az új jövevénynek is különleges helye van a szívemben és semmi nem foglalhatja el azt a területet.  
- Kim, itt vannak érted! – Kate erőteljes hangja lengte be a házat, és tekintve, hogy a szobaajtóm nyitva volt, tökéletesen hallottam. 
A szívem a torkomba ugrott és eszeveszettül kezdett kalapálni. Egy hét telt el, amióta utoljára találkoztam akármelyik sráccal is. Tartottuk a kapcsolatot telefonon, de akkor sem volt ugyanolyan, mintha szemtől-szemben lennénk egymással, és úgy osztanánk meg az élményeinket. Már múlthét vasárnap reggelétől izgatottan vártam, hogy eljöjjön ez az idő, és úgy látszik megérte a sok várakozás, hiszen végre itt vannak, a ház előtt, valószínűleg sokkal helyesebb kinézettel, mint valaha.
- Egy pillanat – válaszoltam kissé megkésve – Ha gondolod, akkor hívd be őket! 
Pár perc sem telt el, de már hallottam mindegyikük mély hangját felszállni az emeletre. Mosolyom levakarhatatlan volt és még a kezeim is remegni kezdtek, amikor végre kihúztam a hajsütővasat a konnektorból. Elégedetlen sóhaj hagyta el a számat, amikor éreztem, hogy végig fut a libabőr a testemen. Még a cipőmet sem tudtam rendesen felvenni, annyira lent szerettem már volna lenni. Aztán persze figyelmeztetnem kellett magam, hogy nem ugorhatok rájuk, hiszen biztos, hogy tökéletesen be van állítva a hajuk és a ruhájuk is gyűrődésmentes.
- Észveszejtően helyesek vagytok, srácok – bókolt Kate noha akkor már egyikük tekintete sem az övét kereste. Mindinkább az enyémet. Ő pedig ezt észlelte, és szinte azonnal megfordult – Édesem, gyönyörű vagy
Terhességére fogtam azt, amikor könnyek gyülekeztek a szemeiben. Halk kuncogás hagyta el az ajkaim, aztán köré fontam a karjaim, ezzel egy ölelésbe invitálva. 
- Oh, és One Direction mint ajándék? – kérdeztem elhúzódva Katetől, tetetett meglepettséggel – Wow, ez bizonyára egy vagyonba kerülhetett! 
- Pimasz Hercegnő – motyogta Louis elég hangosan ahhoz, hogy hallhassuk Őt – Igen, ez lesz az új beceneved. 
- Miért kell minden jellemzőhöz hozzá tenni a „hercegnőt”? – felkacagtam, majd miután biztos voltam abban, hogy Kate stabilan áll, és lát is, közelebb léptem a fiúkhoz. 
Louis szinte azonnal körém fonta a karjait, és nem úgy tűnt, mint aki el szeretne engedni egy hamar. Ő utána Liam, Zayn és Niall jött. Harry, pedig mint mindig, most is utoljára hagyta magát, mondván, hogy úgy általában több ideje van ahhoz, hogy átölelhessen.
- Bíztam benne, hogy azt a ruhát veszed fel, amit Eleanorral vettetek, és véletlenül megláttam – motyogta Harry lebiggyesztett ajkakkal, kiskutya szemekkel. 
A ruha, amiről beszélt, egy fekete, testhez simuló darab volt, eléggé merész bevágással a mellkasán. Elleneztem a megvásárlását, ezért Eleanor eldöntötte, hogy megveszi nekem „kései születésnapi ajándékként”. Nem nyakaskodhattam már ezek után, ezért nagy nehezen elfogadtam tőle, és megígértettem vele, hogy többet ne csináljon ilyet. 
- Semmi esély nem volt arra – kuncogtam fel, ahogy kezeimmel átöleltem a nyakát és a jobb lábam kereszteztem a ballal, hátul – Túl sokat mutatott volna, és nem szeretnék rossz befolyást kelteni a rajongók körében. 
- Lenyűgöző hozzáállás – szólalt meg Liam, ezzel teljesen belerontva a magánbeszélgetésünkbe – Bár azt hiszem, ideje lenne, indulunk, ha időben oda szeretnénk érni a kezdésre. 
- Igaz is – értettem egyet – Nos, hát, nem tudom, hogy mikor érek haza. Lehet, hogy maradok a srácoknál, ha az rendben van? Úgy értem, ha esetleg túlkésőn érnék haza, nem szeretném felkelteni az egész házat a meg jövetelemmel. 
- Semmi kifogásom ellene – mosolygott Kate – Érezzétek jól magatokat, csak aztán ne kelljen arról olvasnom, hogy mennyire felelőtlenek voltatok. 
- Nyugodj meg, nem fogsz – kuncogtam – Legalábbis mellettem pohárra pontosan be lesz tartva az alkohol mennyiség. Valamint Eleanor is ott lesz, és ha jól sejtem, akkor Sophia és Perrie is? – tekintetem Liamre majd Zaynre csúszott, akik hevese bólogattak – Ha négy lány mellett a sárga földig isszák magukat, akkor meg fogom tapsolni őket!

Hosszas búcsúzkodás után – még szerencse, hogy előbb jöttek – végre a kocsiban tudhattuk magunkat. Én voltam az első, akit a srácok felvettek, mint nőnemű, ezért gyorsra véve a tempót felkaroltuk a maradék három lányt is. Sophia és Eleanor együtt készülődtek, ezért egy fordulóval előrébb voltunk. 
Éppen hogy odaértünk a vörös szőnyeges bevonulásra.  
Míg interjúkat készítettek a srácokkal, minket Paul vett szárnyai alá, mondván, hogyha a srácok mellett álltunk volna, sokkal hosszabb ideig kellett volna kint állnunk. Ez idő alatt sikerült pár szót váltanom Sophiával, hiszen Ő amolyan „újonc” köztünk, és nekem egyáltalán nem volt esélyem arra, hogy beszéljek vele. Aranyos lány, bár a személyes kedvencem, még mindig Eleanor. 
- A hetes asztal a mienk, szinte a legelső – tájékoztatott Paul, ahogy az öltözők felé sétáltunk – Lou már hátul van, ezért amint beérünk, semmi tréfálkozás és miegyebek! Amint egyikőtök kikerült a székből, a másik foglal, helyet majd engedi a statisztáknak, hogy feltegyék a mikrofonokat és a többi. Értve vagyok? – együttesen bólintottunk, ám folytatta – A lányok kint lesznek az asztalnál, bár van esély arra, hogy a fellépésetek után hátrajöjjenek. 
- Miért nem mehetünk ki együtt? – kérdezte Zayn – Mármint, még ott van a díjkiosztó a fellépések előtt. Szerintem tudnak várni annyit, hogy Lou beállítsa a hajunkat és egy kis alapozót kenjen ránk, nem? 
Újabban bólintottunk, melyre Paul beadta a derekát. Se perc alatt helyre lettek hozva a fiúk és már mehettünk is az asztalunkhoz. Kezdték lekapcsolni a világításokat, és csak a díszlet volt, ami fényt adott a teremben. Sebesen zajlottak a mikrofon próbák és az emberek is ide-oda szaladgáltak mely egészen izgatottá tett. 
Harry keze egy percre sem engedte el az enyémet; ha mennie is kellett valahova, magával húzott, és én nem bántam. Nem volt ellenvetésem azzal, hogy fogta a kezem. Már mindenki tudott arról, hogy vele vagyok, és akármennyire is voltam abban a hitben, hogy mindannyian ellenem, illetve ellenünk lesznek majd az emberek, akárkinek csak eljutott a füléig a hír, repesett az örömtől.

Kezdtem úgy érezni, hogy feleslegesen jelentünk meg az eseményen, míg nem Jimmy Carr fel nem hívta a srácokat a színpadra, tekintve, hogy megnyerték a „Legjobb Brit Videoklip” mezőnyt. A srácok teljesen fel voltak dobva, hogy az este folyamán végre sikerült megnyerniük egy díjat, melyre jelölve voltak, mivel kettőt a négyből elbuktak. Persze örültek másoknak, akik helyettük nyertek, és csak ez számított. 
Egy kisebb szünet után, az utolsó olyan kategóriát hagyták, melyben a srácok jelölve voltak. Harry nem tért vissza addigra, mire a szünetnek vége lett, ezért Niall volt az, aki Harry helyett is elszorította a vérkeringést a kezemben. 
Amikor Rosie bejelentette, hogy még pedig a srácok nyertek, kénytelenek voltak átvenni a díjat, Harry nélkül. Miután mindannyian köszöntötték a nőt, Liam a mikrofont magához vette, és beszélni kezdett. 
- Látta valaki a göndör fejűt? Hol van a göndörke? – Niall felnevetett, ezzel magára vonva egy kis időre a figyelmet – Hát, most csak négyen vagyunk itt. Erm, szeretném megköszönni a nemzetközi csapatnak a díjat, amiért ennyire keményen dolgoznak. Köszönjük szépen! – ezután hátrafordult és felmutatta a hüvelykujját – Um, kinek köszönjük még? – nézett Niallre, aki csak megvonta a vállát – Oh, köszönjük a menedzsmentnek is és mindenkinek, aki a segítségünkre volt és van! 
- A rajongóknak – súgta Louis a mikrofonba. 
- Igen-igen! A rajongóknak! Egyenesen a rajongóknak! – Niall erre felemelte az egyik kezét, melyben a mankója volt és megrázta egy kicsit a levegőben, ezzel éljenezve őket – Nem tudom, merre vagy Harry de… Ott fut! Emberek, itt fut! Gyerünk, gyorsabban! – Harryre irányult a kamera, majd vissza a többiekre, amikor felért a színpadra – Igen! – kiáltotta Liam, ezzel felbőszítve a népet arra, hogy kövessék – Tessék, beszélj. 
Amint a kezébe került a mikrofon, egy pár másodpercig csak lihegését lehetett hallani. 
- Nagyon sajnálom, pisiltem! – Niall nevetése megint uralkodott a többieké felett, ám aki közelebb volt hozzájuk, tökéletesen hallotta, hogy mindannyian jól szórakoznak rajta – A mosdók évekre vannak innen!
Erm… - mutatóujjával megvakarta az arcát, aztán Louis felé fordulva, a mikrofonba suttogott – Mit nyertünk? 
- Köszönd meg a rajongóknak! Én már megköszöntem mindenki másnak – hadarta Liam amikor közelebb hajolt Harryhez, ezért tökéletesen értette más is. 
- Um, egy hatalmas köszönet a hihetetlenül csodálatos rajongóinknak – felelte, aztán újra levegőért kapott – Eh, nagyon szépen köszönjük mindenkinek, akik itt vannak ma, és köszönjük, hogy itt lehetünk megint. Erm, köszönjük! – mondta végül majd meghajolt melyet hangos tapsvihar és sikítás követett.
Amikor lejöttek a színpadról, nem láttam, hogy közelednének az asztalunkhoz. Preston, akit Paul állított mellénk végül lehet, hogy észbe kapott, és arra utasított minket, hogy menjünk vele. Pár perc kellett, amíg leesett, hogy hova is megyünk, és amikor kiléptünk a teremből, a hirtelen világosság, szinte megvakított. Bár vigyoromat, ez sem tudta letörölni. 
Niall nevetése szűrődött ki az öltözőből és sejtettem, hogy még mindig nem tette túl magát Harry megjelenésén. Azonban amikor az ajtó kinyílt, mint akinek elvágták a torkát; elcsendesedett. 
- Nos, Harry, te is tudod, hogyan kell megmagyarázni a dolgokat – kacagott Eleanor míg Louishoz sétált, és az ölébe ült. 
Harry csak a szemeit forgatta, majd felém közeledett. Ajkamba kellett harapjak, amikor már csak pár centiméter volt köztünk, és éreztem bódító illatát. 
- Szereztem neked váltóruhát az after partyra – mondandóját egy laza fél mosollyal zárta le, mielőtt a karjaiba vonhatott volna – Eleanor egyik sztreccses farmerja, dorkója meg egy fehér trikója. Én meg elhoztam azt a barna pulcsit, amiért oda vagy, ha esetleg fáznál. 
- Angyal vagy – feleltem kuncogva – Vagy csak tudod, hogy hogyan marasztalj itt. 
- Amúgy sem mennél sehova nélkülem – közölte öntelt vigyorral majd felemelte a fejét, hogy apró csókot lehelhessen ajkaimra – Szeretnél most átöltözni? Egyáltalán szeretnél maradni? 
- Harry, a döntés, a te kezedben van – sóhajtottam – Nekem mára elég volt a sok villogó fényből, hangos zenéből és híres emberből, de ha te szeretnél, akkor maradok veled. 
- Mi lenne, hogyha csak bemutatnálak az egyik haveromnak, aztán elmennénk valahova? 
- Jól hangzik – mosolyogtam. 
Viszonozta gesztusom, majd a kezem után keresgélt, hogy összefűzhesse ujjainkat. Elköszöntünk a többiektől és elhagytuk az öltözőt. Pár percnyi sétálás után, megálltunk egy kisebb csoportnál mely nem sokkal azután, hogy odaértünk, feloszlott. 
- Helló, Ed! – az Ed nevű pasas megfordult, és amikor felismerte a mellettem álló fiút, elvigyorodott.
- Sziasztok, fiatalok! 
- Mintha te annyira öreg lennél, igaz? – nevetett Harry – Nos, azt hiszem itt az ideje, hogy találkozzatok. Kimmy, Ő itt Ed, egy nagyon jó és tisztességes barátom. Ed, Ő itt a lány, akiről annyit beszéltem neked, Kimberley. 
- Örülök, hogy végre van esélyünk találkozni! – nyújtotta felém Ed a kezét, melyet szinte azonnal elfogadtam. 
- Részemről a szerencse – feleltem egy kissé elpirulva. 
- Sok jót hallottam már rólad, és amikor Harry mesélte, hogy mennyire gyönyörű vagy, nem tévedett! – kacagott fel – Jól tetted, hogy kitartottál az akaratod mellett, haver! – megveregette Harry vállát, aztán ránk mosolygott. 
- Oh, nos, nagyon szépen köszönöm – válaszoltam szélesen mosolyogva – Sajnálatos módon, én nem sok mindent hallottam rólad, eltekintve attól, hogy Harry mindig is be szeretett volna mutatni neked. 
- Be sem állt a szája, ha rólad volt illetve van szó – nevetett – Sőt, még ha nincs is semmi közöd a témához, akkor is talál egy kis kaput, hogy felhozhasson téged. 
Fél szemmel Harryre pillantottam, akinek az arca csak olyan piros volt, mint nekem pár perccel ezelőtt. Jobb kezemmel átkaroltam a derekát, és magamhoz húztam. 
- Nézzenek oda, ki hasonlít most egy rákra!? – önfeledt nevetésem keveredett a vörös hajú fiúéval, míg Harry csak a szemeit forgatta – Jól áll, Hazz. Ki emeli a zöld szemeid! 
Jó néhány percig még játékosan kötekedtünk, majd elköszöntünk Edtől. Egyenesen a parkolóba mentünk, ahogy kiértünk a hátsó ajtón. Feleslegesnek véltem megkérdezni, hogy hova megyünk; eddig egyszer sem árulta el, ha hirtelen ötlete volt és akkor, sem ha esetleg randevúra vitt. Miért mondta volna el akkor?

Kezdett ismerőssé válni a hely, amikor befordult Harry az egyik utcába. Lustán elmosolyodtam annak a gondolatára, hogy újra nála leszünk. Szerettem ott lenni, mert otthon éreztem magam. Nem tudom, hogy maga a tény, hogy Harry lakása vagy az, hogy Sarah is ott van, de azt éreztette velem, hogy biztonságban vagyok és itt csak jó illetve pozitív dolgok történhetnek. 
- Figyelj, mielőtt bemennél előre, lehetne, hogy én nyitom ki az ajtót? – aprót bólintottam válaszul, bár rengeteg kérdésem volt. 
Tekintetem rá ragadt, amikor kiszállt az autóból, majd az én oldalamra sietett és kinyitotta nekem az ajtót. Halvány mosollyal értékeltem a gesztust, ahogy azt is, amikor kezét az enyémhez csúsztatta és lazán megfogtam az ujjaim végét. Az autó pityegett egyet-kettőt, amikor Harry bezárta azt a távirányítóval, majd a zsebébe mélyesztette. 
- Remélem, nem fogod túlságosan soknak találni a dolgot vagy túl erőltetettnek, de szerettem volna valamit tenni annak érdekében, hogy bepótoljuk az elmúlt hetet. Szent szar! Az egész hónapot, hiszen aligha volt időm veled lenni a sok munka miatt. 
- Én ezt mind megértem, Hazz – feleltem lágyan, ahogy végig simítottam karján. 
Óvatosan levette rólam a kabátom, amikor beértünk, majd, mint egy úriember, letérdelt elém, és segített megszabadulni a cipőmtől is.
- Ez a munkád, és nem akadályozhatlak meg abban, hogy véghez vidd, amit kell. Hiszen tudom, hogy amikor csak van időd, vissza találsz hozzám, és akár tetszik nekem, akár nem, bepótoltatod velem a különtöltött napokat. 
- Bizony – mosolygott szélesen – És a mai, egy ilyen nap. 
Újból a kezem után nyúlt, hogy mag után húzhasson, egészen az ebédlőig. Gyertyák fénye töltötte be a helységet, melyeknek isteni illatuk volt, nem is beszélve a rózsaszirmokról a földön, az asztalon és természetesen a gőzölgő ételről valamint vörösborról mellette. Meglepettségemben a szám elé kaptam a kezem, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szememben a boldogság miatt. 
- Igaz, hogy nem én főztem, mert időm nem volt rá, de én díszítettem fel a helyet meg minden, és… és hát remélem, tetszik, valamint nem lett túl csicsás, mert tudom, hogy nem szereted. De ez a legkevesebb, amit most adni tudok. 
Szavai játszottak a szívemmel. Össze-visszakalapált a mellkasomban és egy kósza könnycsepp lefolyt az arcomon. 
- Ez… Istenem, Harry, ez a legédesebb dolog, amit valaha csináltál és… én csak nem tudom, hogyan köszönjem meg neked! – hangom halk volt, néhol meg is csuklott, így megkönnyítve a saját magam dolgát, egyszerűen a nyakába vetettem magam – Nagyon szépen köszönöm, tényleg! 
Egyre több, és több könny hagyta el a szemeimet, és ezúttal nem szomorúság miatt. 
- Mint mondtam, ez a legkevesebb, amit jelenleg adni tudok – motyogta a fülembe, míg karjai szorosan ölelték át a derekam.

Vacsora után, a nappaliban lévő kanapéra telepedtünk. Tömérdek téma feljött köztünk, és ha az egyikünk beszélt, a másik megbabonázva hallgatta a történetet. Természetesen volt esélyem megosztani vele újabb kistestvérem érkezését, melynek Ő is ugyanannyira örült, mint én. Ezek után rátértünk arra, hogy mennyi új tetoválást szerzett, és rábeszéltem, hogy mondja el mindegyik jelentését. Mire azzal sikerült végeznünk, az idő már javában elnyúlt hajnali kettő-három óra felé, ezzel alátámasztva a tényt, hogy miért vagyunk ennyire álmosak. 
Harry szavaival élve „megspóroltuk a vizet” azzal, hogy együtt fürödtünk, majd bújtunk ágyba. Ott persze még találtunk olyan sztorit, amit nem volt esélyünk elmesélni, és tekintve, hogy a víz felébresztette mindkettőnket egy kissé, újult erővel kezdtünk el csacsogni. 
Nem győztem neki megköszönni az esti kis meglepetését, és bár nem formálta szavakká gondolatait, tudtam, hogy valahol mélyen büszke magára, amiért ennyire levett a lábamról. És őszintén? Megérdemelte, hogy így érezzen, hiszen tényleg kitett magáért, hozzátéve azt is, hogy valószínűleg hullafáradt volt. 
- Louis biztosan segg részegre issza magát – nevetett fel Harry, hangjában tisztán hallatszott a fáradtság. 
- Igen, minden bizonnyal – válaszoltam ásítva – De ott van Eleanor, hogy ápolja utána. 
- Mhm – hümmögött – Nekem pedig itt vagy te, hogy ápolj, mert teljesen kimerült vagyok. 
- Szíves örömest! – mosoly terült el az arcomon a gondolatra – Viszont most jobb lenne, hogyha eltennénk magunkat holnapra, mert nekem lassan leragadnak a szemeim. 
- Igen, nekem is – suttogta nagy ásítások közepette.
- Jó éjt, Hazz.
- Jó éjszakát, Kimmy baby. Szeretlek. 
Pár perc csend telepedett ránk, és amikor azt hittem, hogy már mélyen alszik, megszólaltam. 
- Én is szeretlek, Harry.

2014. december 25., csütörtök

Chapter 50. ~ El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldoggá teszel!

Hellooo.:)
Itt is lenne az utolsó rész ahhh, végre! :D Jó, azért van bennem egy kis szomorúság, de mi előbb befejezem ezt, annál több időm lesz a másik történetemre, így lesz esélyem azt is befejezni, és elő állni a legújabb ötletemmel! Alig várom, hogy mélyebben belemerülhessek az új történetbe!
Na, de ez még mindig Kimberley! :) Örülnék néhány kommentek, tekintve hogy ez már az utolsó rész. Viszont ha most nem is, akkor elképesztően jó lenne, hogyha maximum az epilógushoz leírnátok, hogy mit gondoltok a történetről és egyebek. :)

Jó olvasást xx. :) 

Harry Styles

A közelében sem volt a gondolataimnak az, hogy majd este egy olyan tevékenységhez fogunk kilyukadni, mint ami történt. Mert bizony megtörtént az a dolog köztünk. És amely még ennél is sokkolóbb lehet, az Kimberley viselkedése, és őszinte szavai. Nem mondta ki ugyan, amire számítottam, de tudtam, hogy nem sok idő kell ahhoz, hogy megtörjön a varázs.

Jó kedvem a felhők felett repkedett; egyáltalán nem lehetett letörölni a vigyort a képemről, és tudtam, hogy nem voltam egyedül. Egy olyan eseménydús éjszaka után, melyet Kimmel magunk mögött hagytunk, nem hiszem, hogy akárki eltudna felejteni egy könnyen. Már csak annak a gondolata, hogy Ő kezdeményezett az egekig repít, arról nem is beszélve, hogy megtisztelt azzal, hogy én legyek számára az első ilyen téren. Meg persze minden másikon is, hiszen tudván, hogy senki nem csókolta meg rajtam kívül több mint felemelő, megtisztelő. Mindig is szerettem volna egy lánynak az első lenni, akármiben, és az, hogy ez most sikerült, nem mellesleg számtalanszor, szokatlan, de jó érzés.

Vigyorogva keltem ki az ágyból, ahol természetesen megint egyedül feküdtem, majd miután végeztem a fog- és arcmosással, egy melegítőnadrágot húztam a boxeremre mely lazán lógott a csípőmön.
Dudorászva lépkedtem lefelé a lépcsőkön ám mielőtt még a konyha irányába indulhattam volna, egy pillantást vetettem a nappaliban szóló tévére. 
- Pillanatok kérdése, és Louis hívni fog – amint beléptem a helységbe, Kimmel szemben találtam magamnak, amint a pultnak dőlt.
Mosolya tükrözte az enyémet, és ez egy pozitív dolog volt, hiszen azt engedte tudtomra adni, hogy nem bánta meg a tegnapot. És remélhetőleg azt sem, hogy beleegyezett abba, hogy eljöjjünk ide.
Szemöldökeim ráncoltam kijelentése hallatán.
- Miért? ­
- Eleanor mondta, hogy adjam át neked ezt az üzenetet.
- Te beszéltél Eleanorral? – hitetlenkedtem – Még is mikor?
- Két és fél órája hívott, beszélgettünk… lányos dolgokról.
- Elmondtad neki, nem igaz? – önelégülten elmosolyodtam, ahogy észleltem Kim arcát egyre csak vörösödni – Nos, gondolom nem sokáig maradt nyitva a szája akkor.
- Tulajdonképpen Louis a háttérben volt, és ismervén Eleanort, Ő folyamatosan ismételgette azokat a részeket, amiket alig tudott elhinni. Ebből adódóan Ő is hallott egyet, s mást.
- Amíg téged nem zavar az, hogy tudnak róla, addig engem sem – válaszoltam egyetértően – Hogy vagy mellesleg? Nem fáj semmid?
Arca újra kezdte felvenni a piros egyik árnyalatát, és nevetnem kellett azon, hogy mennyire zavarba hozza a téma.
- Furcsa egy kicsit még – suttogta, majd lassan eltűrt egy tincset a füle mögé, mely éppen előre csúszott – Mindinkább olyan, mintha zsibbadnék mindenhol. Tudom, hogy ez valószínűleg nem értelmes és…
- Héj, ez rendben van! Nincs mit szégyellni ezen. Megtörtént, és több volt, mint jó. A fenébe is! A „jó” közelében sem ér annak, amilyen volt az este. Egyszerűen fenomenális volt! Eszméletlen!
Álmomban nem gondoltam volna, hogy lehet valaki annál is pirosabb, mint Kimberley azokban a percekben. Ahogy a kezembe fogtam az arcát, szinte égette a tenyeremet a bőre.
- Ugye nem bántad meg? – hangom megtörése tökéletesen kivehető volt, noha nem akartam inzultálni a válaszadásban.
- Nem. Természetesen nem bántam meg, bár mikor felkeltem alig mertem elhinni, hogy mi tényleg… szóval, hogy mi tényleg lefeküdtünk.
- Akkor remélem benne vagy abban, hogy ez többször is megtörténjen, igaz?
- Harry! – felnevettem, amikor kezével megütötte a mellkasom – Még csak… Abba hagyhatnánk ezt?
- Remélem, tudod, hogy nem kell veszélyezve érezned magad, amikor ilyen téma kerül terítékre!?
- Hogyne tudnám, Harry, csak… ez nekem még friss. Azért osztottam meg Eleanorral, mert tudom, hogy Ő is keresztülment ezen, és azért vele van egy szorosabb, mélyebb kapcsolatom, és kellett tanács. Valakinek csak el kellett mondjam, hogy min mentem keresztül, mert úgy éreztem, hogy felemésztene, ha magamban tartanám.
- Magától értetődő a helyzet – feleltem – És engem nem zavar. Annak mondod el, akinek csak szeretnéd, de akarom, hogy tudd; előttem nem kell szégyellned semmit.
- Ha már ennyire nyitott vagy előttem, és azt szeretnéd, ha én is ilyen lennék, akkor mesélj arról, hogy miként élted meg az első együttléted. Természetesen nem kellene pontos részletek. Oh, és előtte leülhetnénk?
- Álljunk csak meg egy pillanatra – nevettem zavartan – Most komolyan arra kérsz, hogy a szüzességem elveszetésről beszéljek neked?
- Arra ösztönzöl, hogy képes legyek olyan dolgokról beszélni, ami a szexszel kapcsolatos. Indítsd el bennem az önbizalmat!
- Oh, szóval, arra akarsz kilyukadni, hogy nem mondtam el elégszer tegnap, hogy mennyire gyönyörű a tested, hogy mennyire jó vagy és a többi!?
- Ne tekergesd ki a szavaim – pirított rám, aztán lazán megforgatta a szemeit – Gyerünk, beszélj, Mr. Styles.
Hátravetettem a fejem, amikor már nem bírtam tovább állni követelőző tekintetét, és szabadjára engedtem a hangom, hogy betölthesse a konyha falait.
- Szerintem már eléggé magabiztos vagy ezen a téren. Mi lenne, hogyha inkább felmennénk, és megismételnénk az előző estét?
- Miért engedném meg még egyszer? – kérdezte, ahogy cinikusan felnevetett – Valamit le is kellene tenni az asztalra ahhoz, hogy megkaphasd a jutalmad.
Rám kacsintott, aztán megnyalta az ajkait. Kurvára rám kacsintott és megnedvesítette az ajkait úgy, mint aki készen van egy újabb menetre a felső emeleten!
- Miért kell kínoznod, huh? – magam is megrémültem, amikor a hangom szinte eltűnt a levegőben – Nem volt elég tegnap?
- Elnézést? – tetetett ártatlan arckifejezése arra késztetett, hogy a mögötte lévő szekrénybe építsem és megcsókoljam, úgy, hogy utána az ajkai égjenek és még csak másra se merjen nézni – Fogalmam nincs, hogy miről beszélsz, ugyanis…
- Oh, csend legyen már, Kimberley! – csattantam fel, hiszen éreztem, ahogy a vérem pezsegni kezd az ereimben majd forrni – Tudni akartál az első alkalmamról? Oh, baby, nem kell attól tartanod, hogy esetleg versenybe szállhat a tegnap estével. Még csak meg sem közelíti.
Lassan közeledtem felé, lépteim még is markánsak voltak. Ujjaim szinte belemartak a combjának húsába, amikor felkaptam Őt az ölembe, és a lehető leggyorsabban helyeztem fel a márvány pultra. Ahogy combja ütközött az asztallal egy minimális csattogó hangot hallatott. Kimberley lábai fürgén fonódtak a derekam köré, közelebb vonva magához, és Istenemre esküszöm, hogy nem hittem el az előző szavait arról, hogy milyen érzés nem szűznek lenni többé.
Elvesztettem az időérzékem és igazándiból nem is érdekelt, hiszen futótűzként mozgó ajkai sokkal inkább elterelték a figyelmem.
- Álljunk csak meg egy pillanatra – hangja halk volt, szinte elveszett, amikor elhúzódott tőlem, és homlokát az enyémnek támasztotta. Szemei t lehunyva tartotta így szempillái az arcát cirógatták – Azt beszéltük, hogy mesélni fogsz.
Megforgattam a szemeim. Amint leemeltem a pultról, a nappali felé indultam vele, hiszen tudtam, hogy nem fogom szárazon megúszni.

Órák teltek el az után, hogy elmeséltem tömören Kimberleynek az élményem, és amikor vártam, hogy majd kinevet, egyszerűen csak elmosolyodott, majd megköszönte, hogy megosztottam vele. Ez után Louis valóban felhívott, ezért míg vele beszéltem, Kim az ölembe hajtotta a fejét és kizárva azt, hogy miről beszélgetek Louval, a tévében lévő műsort nézte. Nem zavart volna, hogyha hallgatózik, mert igazán nincs titkolni valóm előtte.
Lényegében Louis azért keresett, hogy érdeklődjön felőlünk, de mint általában mindig, most is belefúrta az orrát a magánéletembe. Pontosabban pedig abba a részébe, amit Kimmel töltöttem tegnap este. A reakciója megfizethetetlen volt. Gratulált, sőt, azt mondta, hogy büszke rám, és Kimre is. Indítékot nem mondott arra, hogy miért gondolja így, és amikor kérdeztem, akkor sem mondott semmit. Noha megkértem, hogy a srácoknál ne hangoztassa ezt az egészet, mert hiszem, hogy Kimberleyt furcsán érintené, és nincs szívem a srácok elé dobni ilyen témában. Természetesen sejtettem, hogy próbálnának normálisan viselkedni, de ahogy egyre inkább felejtődne a téma, egyszer csak valamelyik visszahozná, egy viccen keresztül és… nos, nem akartam belegondolni, hogy mi történhetne azután.
- Szeretnél elmenni valahova? – kérdeztem csendesen Kimet, miután befejeződött a film, mely a tévében ment, és egy reklám indult – Mióta itt vagyunk, nem igazán mentünk ki, és kezdem úgy érezni, hogy beszorultam a négy fal közé.
- Mehetünk – válaszolta miközben felnézett rám és elmosolyodott – De lehetne, hogy estefelé megyünk ki? Nem igazán szeretném, ha rajongókba esetleg fotósokba futnánk.
- Persze, megértem – sóhajtottam fel és lassan végig futattam az ujjam hosszú, sötétbarna hajzuhatagján – De ugye tudod, hogyha visszatérünk Londonba, nem bujkálhatunk örökké!?
- Igen. Csak nem szeretném, ha bármi is megváltoztatná a kialakulóban lévő pozitív hozzáállásomat.
- Mihez van pozitív hozzáállásod? – kérdeztem, ezzel jobban belemerülve a témába.
- Nos, ahhoz, ami köztünk van. Úgy értem, eddig nem igazán szerettem volna melletted maradni. Elhidegültem tőled, és nem láttam értelmét annak, hogy veled maradjak. Azért, mert neked voltak érzéseid felém, nekem nem adta meg a kellő löketet ahhoz, hogy melletted döntsek, tudod? Viszont most, hogy itt vagyunk, és annyi minden történt pár nap alatt, sokkal erősebb az az érzés bennem, hogy magam mellett akarlak tartani.
- Pocsék azt hallani, hogy nem láttál okot a maradásra. Azonban lélekmelengető annak a gondolata, hogy változásban van ez az egész. Örülök, amiért adtál még egy esélyt nekem. Kettőnknek.
Amikor ajkai felfelé kunkorodtak, melegség áradt szét a bensőmben. Kis híján olyan volt, mintha egy láva kelt volta életre a hasamban.
- Azért én is lehettem volna okosabb. Azt mondani egy szerelmes fiúnak, hogy időre van szükségem, a lehető legrosszabb dolog.
- Felesleges már a múlton rágódni. Tengernyi idő van előttünk, és akár akarod, akár nem, veled fogom tölteni a legtöbbet. Illetve, veled szeretném, hogyha nincs ellenvetésed az ötlettel.
- Nem – közölte szélesen mosolyogva – Egyáltalán nem látok benne semmi rosszat. Sőt, mi több, megtiszteltetés lenne veled tölteni az elkövetkezendő napokat, heteket, hónapokat talán éveket.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldoggá teszel, Kim – suttogtam.
- Hát, akármennyire is lesz idegen ezt hallani a számból, muszáj lesz hozzászoknod, és szerintem elfogadnod is, hogy nálam boldogabb ember nincs, amikor veled vagyok!
- Szeretlek – mondtam és komótosan lehajolva arcához, egy csókot hintettem a homlokára. 

2014. december 24., szerda

Chapter 49. ~ Újabb indíték, amiért imádom Kimberley Windsort.

Sziasztok☺
Kellemes ünnepeket szeretnék kívánni mindannyiótoknak! :) Ez amolyan kis meglepetés rész, és egyben az utolsó előtti! :)

Jó olvasást. :)
Harry Styles

Beszélgetésünk egy pillanatra sem szakadt meg. Ha egy témát kivégeztünk, akkor is találtunk valami mást, ami éppen kapcsolódott az előző dologhoz valamilyen szinten vagy teljesen eltért tőle. Szó szerint sokkolt, amikor a múltamról kérdezett.
Miért kerültem bele a drogos bandába, hogyan, mit szóltak hozzá a szüleim. Mindent, ami ehhez kapcsolódott, megkérdezett, én pedig egy pillanatig sem titkolóztam előtte. Nem mondom, hogy nem kellett egy kis idő a történet mesélése előtt, mert igen is szükségem volt egy negyed órára, hogy összeszedjem a gondolataim, de megérte. Úgy éreztem, hogy egyre jobban és jobban kezdek megnyílni felé. A nap vége felé, szinte már mindent tudott arról, hogy min mentem keresztül, amíg Holmes Chapelben éltem. 
Kivéve a családomról nem mondtam semmit.

Kérdezett róluk, de nem sikerült bármit is elmondanom. Úgy éreztem, hogy tud már egy eléggé nagy köteg információt a múltamról, és ha esetleg elkezdenék róluk beszélni, túl sok lenne. Elégnek véltem a legsötétebb korszakomat, és Ő ezt megértette. Nem erőltetett, hogy akkor is mondjam el, hanem hagyott. Sőt, azt is mondta, hogy egyáltalán nem kell vele megosztanom, ha nem akarom. De én szerettem volna, hogyha tud róla. Nem volt más titkom előtte, csupán a családi hátterem, és azt sem szerettem volna sokáig lepel alatt tartani.
- Ami azt illeti, te nem sok mindent tudsz rólam – jegyezte meg zavartan, ahogy a mellkasomnak dőlt, majd feljebb araszolgatva a nyakamhoz bújt – És ha őszinte akarok lenni, akkor nincs is sok minden, amit tudnod kellene. 
- Hiszem, hogy több minden mondani valód van, mint gondolod. Csak próbáld meg, ha úgy érzed, hogy muszáj mondanod valamit – ajánlottam egészen halkan – Nincs semmi kényszerítés, tudod, hogy nem szeretem alkalmazni az embereken. 
- Én csak úgy érzem, hogy amíg te elmondasz minden olyat, amit tudnom kell, addig te semmit nem tudsz rólam. 
- Nehogy ebben a hitben lebegj – kuncogtam, ahogy kezemmel végig simítottam hátán – Többet tudok rólad, mint amennyit elmondtál. 
- Ezt hogy értsem? 
- Nem kell beszélned ahhoz, hogy tudjak rólad dolgokat. Egyszer sem említetted, de tudom, hogy a kedvenced a vörös rózsa, keverve a fehérrel. Éppen ezért küldtem neked csokrokat egy időben és… 
- Te küldted őket? – kis híján megfejelte az államat, amikor hirtelen felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen. A hangja olyan magasan csengett, mint egy síp, amikor megfújja az ember – És egyszer sem említetted! 
- Nem gondoltam, hogy egyáltalán észreveszed majd őket. Egyszer sem hoztad fel a témát és azt hittem, hogy mind a kukában végezték valami takarító által. 
- Nem, dehogy! – hihetetlenül rázta a fejét, ahogy ellenkezett – Mindenkit körbekérdeztem a palotában, hogy nem tudják-e hogy ki küldte őket, de soha nem kaptam választ. Most pedig annyi idő elteltével kibököd, hogy te voltál a titkos imádóm? Menj a francba, Harry! Minden reggel gyönyörködtem bennük és az illatukban. Sosem sikerült kitalálnom, hogy kitől vannak. 
- Nos, most már tudod – kacagtam – Mindegy is, visszatérve az eredeti témára, a viselkedésed is sok mindent elárul, és az, aki tényleg akar tudni rólad dolgokat, észreveszi a legkisebb tényeket is. 
- Hm, akkor kérdezhetek? 
- Mit kapok cserébe? 
- Nem tudom – kacagott – Elmegyek veled egy randevúra, hogyha több jó válaszod lesz, mint rossz. 
- Alku – feleltem vigyorogva. 
- Oké. Akkor kezdjünk egyszerűvel. Mit gondolok azokról az emberekről, akik felnéznek rám? 
- Nos, nem érted őket – kezdtem halkan, és ahogy rá pillantottam, semmi érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról – Nem érted őket, mert elmondásod szerint nem tettél le semmit az asztalra annak érdekében, hogy példaképként kezeljenek. Másrészről pedig elképeszt, amiért kiállnak melletted, hogyha kell, ahogy az is, amikor az utcán megállítanak, és közös képet kérnek veled. 
- Ezt talán nem fogod tudni, de egy próbát megér. Miért nem tudok megbízni az emberekben egy könnyen, és miért tart mindig évekig, mire kitalálom, hogy mit szeretnék? 
El kellett gondolkodnom ezen a kérdésen: kétség kívül nem tudtam válaszolni rá. Aztán végül nem is kellett, ugyanis a telefonom csörögni kezdett, ezzel teljesen tönkretéve azt a magányosságot, azt a nyugodtságot, ami körülöttünk lebegett és szippantott magába minket. 
- Nincs semmi ötleted, hogy ki szórakozhat? – kérdeztem kissé ingerülten – Napok óta hívogat és üzenget ez a szám, és bár visszareagáltam egyszer, nem hittem, hogy továbbá is zaklatni fog. 
- Szeretnéd, ha felvenném helyetted? Ha esetleg rajongó, akkor majd mondom, hogy az én számom, vagy valami.
- Komolyan megtennéd? – fél mosollyal az arcán bólogatott, én pedig egy percig sem haboztam azzal, hogy átadjam neki a készüléket. Még az ölemből is felkelt, amikor fogadta a hívást, és nem tehettem róla, de a tekintetem végig rajta cikázott. 
A feje búbjától egészen a lábujjáig. Imádtam, ahogy a vádliján feszült az ülepes nadrágjának anyaga, majd ahogy egyre feljebb vándorolt a tekintetem esélyem volt kerek fenekére rálátást nyernem. Ugyan lazán omlott az anyag, tekintve hogy hatalmas ülepe volt, még is kiemelte kerek testrészét. Annyiszor elképzeltem már, ahogy átölelem a derekát, aztán egyre lejjebb csúsznak, a kezeim miközben lassan megcsókolom a tőlem telhető legtöbb érzelemmel, majd finoman, szinte már lágyan megmarkolom egy kicsit a fenekét, mely remélhetőleg egy nyögést váltana ki Kimből. Teljesen elveszve hátsó fele csodálásában, nem is sejtettem, hogy milyen perverz vigyor ékeskedhetett az arcomon. Tekintve, hogy imádtam elveszni a gyönyörűségében, szemeimmel tovább perzseltem tökéletes testét. Az egyik fehér pólómat viselte, ami igencsak áttetsző volt ezzel megmutatva virító pink melltartóját. Ötletem nem volt, hogy direkt azért öltözött így fel, hogy engem kínozhasson, de azt tudtam, hogy élvezem stírölni. A haja pedig, mely egy lusta kontyban ült a feje tetején, elérte azt a hatást, hogy teljesen beinduljak. Annyira lezser kinézete volt, még is annyira illett hozzá, hogy alig mertem elhinni, hogy Ő valóban egy királyisarj.

Elvesztettem az időérzékem, míg egyedül ültem és vártam arra, hogy Kim visszatérjen a nappaliba. Szinte elpárolgott, amikor nem figyeltem rá, és mivel nem igazán hallottam a hangját, sejtettem, hogy felment az emeletre. Így hát nem is vesztegettem az időt, szinte azonnal a keresésére indultam. Csakhogy amint felértem a lépcsőn, majd a szobámba léptem egy furcsa érzés az erkély felé vonzott. Megnyugvás töltötte el a testem, ahogy tekintetemmel megtaláltam a lányt, akit kerestem. A hintaágyban ült, telefonnal a kezében és eléggé belemélyedt a beszélgetésbe. 
Rákönyököltem a korlátra, hogy onnan, a magasból is legyen esélyem csodálni Őt. Ha akárkinek beszélni kezdenék erről a lányról, tudom, hogy azt gondolnák rólam, hogy a megszállottja vagyok Kimberleynek. És tudjátok mi az igazság? Hogy jól sejtenék! A megszállottja vagyok a szépségének, a kedvességének, a természetének! Magának a lánynak. Egyszerűen nem tudok betelni vele, és minden egyes áldott nap elteltével többet akarok belőle. Látszólag közel van hozzám, még is mérföldekkel arrébb érzem magamtól. 
Felkaptam a tekintetem, amikor kézcsóválást volt esélyem látni a szemem sarkából. Nem voltam benne biztos először, ám ahogy elfordítottam a fejem Kimberley csápolása megnyerte a figyelmem. Nem tudván mit szeretne, visszamentem a szobába, majd a kert felé indultam. 
Gondterhelt arca láttán biztos voltam abban, hogy a szemöldökeim összefutottak, és érdeklődően figyeltem. Vártam, hogy megszólaljon, de mind ehelyett csupán maga elé meredt amikor leültem mellé.
- Kimmy baby, mi történt?
A feje le volt hajtva, és a telefonomat nézte mely a kezei között volt. Végül bal kezemmel az Ő jobbosa után nyúltam, és lazán összefontam az ujjainkat. Komótosan felnézett rám, és amikor hátradőltem, Ő is követett majd fejét a vállamra hajtotta. Utáltam a sötétben tapogatózni, ezért amikor nem mondott semmit, kizárva éreztem magam. Ezerféleképpen elképzeltem már magamban, hogy mit írnék ki twitterre annak érdekében, hogyha a telefonáló egy rajongó volt és volt mersze megbántani Kimet. Egyszerűen fortyogtam a dühtől annak a gondolatára, hogy valaki egyetlen egy ronda szót is, mert szólni neki. Talán túlságosan is meg akartam védeni minden rossztól és negatívumtól, és ezért éreztem szükségét annak, hogy lépjek bármiről is legyen szó. 
- Ugye tudod, hogy gyerekes és felesleges valaki olyanra haragudni, aki nem tehet semmiről!? – annyi meglepetést okozott már szimpla kérdéseivel, hogy egyáltalán nem rázott meg a számomra értelmetlen megszólalása. 
Noha legalább kizárhattam azt a lehetőséget, hogy rajongó volt a vonal túlsóvégén. 
- Én is beleestem ebbe a hibába – kuncogott zavartan – Sokáig voltam Apa ellen. Mindig kifogásokat kerestem annak érdekében, hogy ne kelljen vele találkoznom, vagy szembesülnöm azzal, amit mondani akar, és talán fájhat. De az emberek hibázhatnak, és ez nem baj, mert a saját hibájukból tanulnak majd, tudod? – pillantása ekkor az arcomat égette, és akármennyire sem szerettem volna ránézni, muszáj volt látnom gyönyörű szemeit – Nem baj az, hogyha elveszett vagy, de amikor az orrod előtt van a lehetőség arra, hogy valaki megtaláljon és segítsen, akkor el kell fogadni. 
- Nem én… Én nem vagyok elveszett, miből… miből gondolod ezt? Mi ez a sok sületlenség, Kim? 
- Ugyanolyan volt a kapcsolatom az Apámmal, mint neked az Édesanyáddal. Nos, majdnem. Az én Apám nem keresett engem annyiszor, mint téged Édesanyád. Ő ott volt neked mindig, tudod? Nekem pedig csak Nagyi, és be kellett ezzel érnem. 
- Mire szeretnél kilyukadni? Mert lövésem sincs. 
- Hazz, Anyukád keresett – mély levegőt vett, ahogy tekintetét továbbá is rajtam tartotta – Ő egy szeretetteljes, kedves, melegszívű nő, és nem érdemli meg, hogy hátat fordíts neki. Másfél óra beszélgetés után mondom ezt, igen. Ezzel nem akarlak arra kényszeríteni, hogy most azonnal beszélj vele, de gondolkodj rajta. Szinte epedezik azért, hogy felvedd vele a kapcsolatot, de elmondtam neki, hogy nehéz dolgokon mentél keresztül és én csak még jobban megnehezítem azt, hogy végtelenül boldog lehess. Mindegy is, nem szeretnék feleslegesen papolni. Csak tényleg gondolj rá is, hogy mennyire rossz lehet a fia nélkül lennie. 
Nem akartam semmit mondani erre. A kurva életbe is! Komolyan annyi idő elteltével keres csak fel? És hogy gondoljak bele abba, hogy neki milyen lehet? Oh, akkor itt az ideje, hogy Ő is belegondoljon abba, hogy nekem milyen volt Anya nélkül.

Önmarcangoló gondolataim közül Kimberley volt az, aki újonnan kicsalogatott. Kezét az arcomra simította, és maga felé fordította. Aggódó és értetlen tekintetében akartam válaszokat találni, de egyszerűen nem ment. Lomhán közelített felém, bár egészen addig, míg hűvös és selymes ajkait nem éreztem meg az enyéimen, nem észleltem semmit. Kezeivel a tarkómat ölelte át, míg azok lassan fel nem csúsztak a tincseim közé. Fokozatosan ösztönöztem arra, hogy az ölembe üljön, és amikor csípőjét ringatni kezdte az enyém ellen, egy mély nyögés szakadt fel torkomból. Tudta, hogy mit csinál, és emiatt egy önelégült vigyor húzódott az arcomra. Újabb indíték, amiért imádom Kimberley Windsort. 

2014. december 23., kedd

Chapter 48. ~ Ezt kapom cserébe azért, mert nem segítettem?

Helló.
Sikeresen mondhatom, hogy elkészültem a részekkel előre! Innentől nincs okom arra, hogy ne tudjam feltenni a részt! Holnap szerettem volna megosztani, de feleslegesnek véltem tovább várni vele. :)

Jó olvasást. xx
Harry Styles

Boldogságom határtalan volt, amikor végre elindulhattunk Birminghambe. Oh, kit is áltatok! Már akkor öntelt vigyor ült az arcomon, amikor négy napja végre Kimmel aludhattam annyi várakozás után. Őszintén nem gondoltam volna, hogy lesz még erre esélyem valaha is azok után, hogy kikerültem az életéből, és a születésnapján bukkantam fel újra. 
Több volt, mint feltűnő, ahogy a nyugodtság uralkodni kezdett Kimberleyn, amikor elhagytuk Londont. Nem beszélt, de sokkal felszabadultabb volt, mint akármikor láttam volna ebben a pár napban. Ezt az is alátámasztotta, hogy mióta itt vagyunk, egyszer sem aludtunk külön, és nem tudom, hogy örültem-e neki vagy sem. Hiszen lehet, hogy azért fog minden este velem aludni, mert majd amikor visszatérünk, Londonba kilök az életéből, és azt akarja, hogy ez a hét felemelő legyen számomra, vagy csupán azért, mert velem fog maradni. Bár nem látok sok esélyt erre az opcióra, ha teljesen őszinte szeretnék lenni. 
Úgy értem, látom rajta, hogy próbálkozik, de mi van, hogyha visszaérünk, Londonba újra elhidegül majd? Annyira buta azért nem vagyok, hogy ne tudjam a feszültségének okát. Természetes, hogy a rajongók és a média az, ami bosszantja. Más különben miért lenne mindig olyan elutasító, most pedig, hogy itt vagyunk, szinte rám cuppant? Mellyel mellesleg semmi bajom nincs, hiszen jobban élvezem, mint a rideg Kimberleyt.

Itt tartózkodásunk alatt, eddig minden reggel egyedül ébredtem az ágyban, mely nem éppen a legkellemesebb érzés. Viszont a mai nap más volt. Ott feküdt mellettem, szorosan hozzám bújva és nekem nem is kellett több minden hogy tudjam, tökéletes napnak nézünk elébe. Az sem zavart, hogy az eső a nyitott ablakot verte, mert abban is szépséget találtam. 
Amint a fejem oldalra fordítottam, egy hatalmasra nyílt, gesztenyebarna, álmos szempárral volt esélyem találkozni. Féloldalas mosoly húzódott az arcomra, ahogy duzzadt, éppen hogy rózsaszínes ajkaira terelődött a figyelmem. Arcán néhány csík jelent meg, melyet az ágynemű mintázott. Kócos ugyancsak barna haja pedig a párnán terült el. 
Tisztán látszott rajta, hogy most ébredt fel, és mivel két napja eddig egyszer sem sikerült ezt látnom reggel, örültem a fejemnek, amiért „időben” keltem. 
- Micsoda meglepetés ébren találni téged ilyen korán – hangja rekedtes volt az alvástól, még is a legszebben csengő dallam. Aztán ahogy felkuncogott, éreztem amint bizsergés fut végig a gerincem mentén, majd egy terebélyes vigyor terült el az ajkaimon. 
- Neked is jó reggelt, Hercegnő! – lejjebb csúsztam a párnán, hogy egy szinten lehessen az arcunk. 
- Mennyiszer kell még elmondanom, hogy engedj fogat mosni először? – kérdezte eltökélt tekintettel, mire csak a szemeim forgattam.
- Ha pontos szeretnék lenni, akkor eddig nem igazán jegyezted meg, hiszen mindig előttem ébredtél, és itt hagytál egyedül. 
- Jól van, Shrek. Menjünk fogat mosni, aztán visszajöhetünk ide. 
- Ezzel mire akartál célozni? – szemeim összeszűkítettem, ahogy játékosan kérdőre vontam – Te vagy a hibás, mert a salátába tettél hagymát. 
- Ne próbáld meg rám fogni, rendben? Én kérdeztem, te pedig lelkesen bólogattál rá. 
Gyerekes veszekedésünknek végül Ő vetett véget azzal, hogy kiszállt a meleg paplan alól, és a fürdőbe trappolt. Mondanám, hogy tipikus nőként viselkedett, de hiszem, hogy vannak olyanok, akiket nem zavarna. 
Így hát, miután nagy nehezen rá vettem magam arra, hogy kikeljek az ágyból, utána mentem. Olyan szinten álmos voltam, hogy a szemeim alig tudtam nyitva tartani. Csak, hogy bosszantsam Kimet, mögé álltam, majd átkaroltam a derekát, amikor lehajolt a csaphoz, hogy ihasson belőle. 
- Oh, baby, mit szeretnél? – kérdeztem csintalanul, melyet talán nem kellett volna. 
Mivel hogy terpeszben álltam, tökéletes esélye volt arra, hogy fellendítse a lábát, és nemes bizsumba ütközhessen végtagja. Nem volt erős ütés, de éppen elég ahhoz, hogy figyelmeztessen arra, hogy nincs benne az ötletben. 
Miután befejezte a fogmosást, és megtörölte a száját az egyik fehér törülközőbe, már készült elmenni, csakhogy csuklója után nyúltam. 
- Várj meg – kértem halkan, majd, mint a kisgyerekek, lebiggyesztett ajkakkal, kiskutya szemekkel meredtem rá. 
- Nálam ez nem működik, Harry. 
Elégedetlenül felnyögtem, és közelebb léptem hozzá. Kezeim a dereka köré tekeredtek, majd felemelve a padlóról, a márványlapra ültettem, a mosdókagyló mellé.
- Kikeltettél az ágyból, annyit megérdemlek, hogy itt maradj velem. 
Sóhaj hagyta el ajkait, melyet az én győztes mosolyom követett. Kihasználtam az időt a fogmosásnál ezzel is több időt töltve azzal, hogy Kim tekintetét magamon érezhessem. Nem tehettem róla, egyszerűen kellett a figyelme. Szinte már minden lépésemet azért tettem, hogy figyeljen rám. 
- Gyere ide – felkaptam a fejem, amikor a szavakat nekem suttogta, egy halvány mosollyal az ajkain. Szinte azonnal teljesítettem kérését, noha kis híján azt sem tudtam, miért kell oda mennem hozzá. 
Amikor észleltem a fésűt a kezében, nem igazán értettem, hogy mire készül, egész addig, amíg a lábaival közelebb nem húzott magához, melyeket ezután a derekam köré csavart. Alsó ajkára harapott, ahogy a fésűvel átszántotta a hajamat. Szinte már csodáltam, ahogy előttem ült és foglalkozott velem. Pedig tudni illik, egyszerűen rühellem, ha az emberek hozzáérnek a hajamhoz, mondván, hogy nem bírják ki, hogy ne tapogassák a fürtjeimet. 
- Fodrász néni, azt tetszett mondani, hogy fogmosás után visszamehetünk az ágyba. Mikor tetszik végezni a frizurámmal? 
- Oh, nos mivel magácska eléggé szemtelen volt pár perccel ezelőtt, azt hiszem, várnia kell, amíg tökéletesítem a művet, melyet a maga rakoncátlan tincseivel próbálok véghezvinni. 
- Azért tudna sietni? Anyukám nem sokára itt van értem. 
- Hiszem, hogy az Anyukája tud várni pár percet. 
Nevetésünk szinte egybe olvadt, ahogy betöltötte a fürdőszobát.

Lustán feküdtem a hátamon a nappali puha szőnyegén mindannak ellenére, hogy Kim a segítségemet kérte. Egy órába telt, mire le tudtam vonszolni magam az emeletről, és amint leértem a lépcsőn, szinte azonnal el is feküdtem. Nem éreztem a lábaimat – olyan volt, mintha zseléből lettek volna. 
- Most komolyan elvárod tőlem, hogy csináljak valami kaját? – nem számítottam arra, hogy majd kijön eddigi búvóhelyéről, a konyhából, így amikor a hangja sokkal erősebben ütött meg a füleimet, a tekintetem azonnal az ajtó felé irányult – Amikor azt mondtam, hogy főzni akarok, meg minden, nem hittem, hogy tényleg magamra hagysz majd. 
- Ideje lenne hozzászoknod, ugyanis tekintettel léve a jövőre, elvárom, hogy házi étel legyen az asztalon. 
- Te most komolyan parancsokat osztogatsz? – olyan magas hangon beszélt, hogy szinte már irritáló volt. Egy nevetés hagyta el ajkaimat, mint válasz – Oh, Harry Styles nagyon rosszul jártál, amiért eddig ignoráltál. 
Ezek után már csak a lengőajtó csapódását hallottam, és újból felnevettem. Most komolyan… mit tehet ellenem, ami felérne azzal, hogy kizártam a segélykérését? 
Ám nem sok idő elteltével, túlságosan unatkoztam, és mivel tényleg nem tudtam mit csinálhatnék annak érdekében, hogy ez eltűnjön, a konyhába indultam, hogy „meglátogathassam” Kimet. A pultnál ült, telefonnal a kezében és az első, ami lejött az egészből, az volt, hogy beszélt valakivel. Nem akartam megzavarni, de a lábaim másként cselekedtek, és egészen a megfelelő „célpontig” vittek. 
- A kis srác Louisra emlékeztet – jegyeztem meg halkan. 
Amint Kim mögé sétáltam, és karjaimmal körbeöleltem a derekát majd a vállára helyeztem az állam, esélyem volt egy képet látni, amin az öccse szerepelt. Kék, csíkos kantáros nadrágban volt, egy sötétkék pólóban és az Ő korának megfelelő cipőcskében. 
Miután Kim válaszolt, a telefont lezárta, és megpróbált felkelni. Valamiért azt éreztem, hogy a „büntetésem” a némasága lesz. És azt egyáltalán nem akartam. 
- Héj-héj-héj, Kimmy, mi van? – a keze után kaptam, amikor végre kiszabadult a szorításomból, ám komolyságom azonnal eltűnt, amikor sunyi mosolya elnyerte a figyelmem – Jól van, szemtelen Hercegnő, ezt kapom cserébe azért, mert nem segítettem? 
Nem mentem semmire azzal, amikor nem válaszolt, hanem tovább erőlködött, hogy kikerülhessen a karjaim közül. Végül inkább utána mentem, amikor feladta és amint le akart volna ülni a kanapéra, az ölembe húztam.
- Nem büntethetsz a némaságoddal sokáig, ugye tudod? – felvont szemöldökkel vártam, hogy válaszoljon, de természetesen csendesen ült, és nézett rám a gyönyörű szemeivel. 
Kuncogás hagyta el a számat, amikor nem reagált. Lassan hátradőltem a kanapén, noha a kezeim továbbá is a dereka köré voltak fonva. Egyszerűen csak imádom a gondolatát annak, hogy akármikor hozzáérhetek, mert tudom, hogy itt, ebben a házban nem zavarja. 
- Mivel beszédes alak vagyok, tudom, hogy egyszer úgy is megszólaltam volna, ezzel megtörve a némaságom. Érezd megtisztelve magad. 
- Oh, az ölemben ülsz, ezért ez alap. És már akkor megtisztelve éreztem magam, amikor először találkoztunk, noha egy hatalmas seggfej voltam, amiért nem akartam elfogadni a segítséged. 
- Nem szeretnék beszólni, de még mindig az vagy – fondorlatos mosolya elárulta, hogy rendkívül jól szórakozik rajtam – Nem ám! – válaszolta gyorsan – Egy igazi úriember vagy, aki megengedi, hogy az ölében üljek. 
Megszámlálhatatlan csintalan megjegyzést tettünk a másiknak, és egyáltalán nem értettem a hirtelen hangulatváltozást, amikor Kimberley egy olyan kérdést tett fel, amire egyáltalán nem számítottam volna. 
- Ha megadatna az esély arra, hogy újra olyan rettenetes dolgokba keveredj, mint az történt régen, újra megtennéd? Hiszen gondolom, hogy voltak jó emlékeid is, amíg azokkal a „haverokkal” voltál és olyan dolgokat csináltatok, amiket nem szabadott volna. 
- Miért lépnék még egyszer bele a pocsolyába, ha egyszer már megszáradt a cipőm? A barátos rész pedig egy külön téma. Mint látod, Mark is egy teljesen más emberré változott az idő alatt. Nézd meg hova jutott. A börtönben van, ki tudja mennyi ideig. Nos, a többiekről meg semmi hír, valószínűleg Mark eltette őket láb alól drogtúladagolással. 
- Gondolod, hogy ilyenre képes lenne? 
- Hát nem emlékszel a történtekre, Hercegnő? Amikor két millió fontot lehúzott a nagybátyádról és Louisról? Pedig semmi közöd nem volt hozzá! És amikor eljött ide, hogy megkérdezzen téged arról, hogy ismersz-e? Képe is volt, hiszen mondtad. 
Láttam rajta, hogy elgondolkodott, és ez egy jó jel volt. Szerettem, amikor volt esélyem olyan dolgokat mondani neki, amik érdekelték Őt, és tényleg lekötötték.

2014. december 21., vasárnap

Chapter 47. ~ Büszke voltam rá.

Sziasztok.
Szóval, gondolkodtam, és a jelenlegi álláspont szerint, azt hiszem meg van, hogy miként lesznek a részek. Mivel minél előbb beszeretném fejezni a sztorit, a 48. fejezetet szerdára tervezem, a 49.-et péntekre, az 50-et pedig vasárnapra, majd hétfőn jöhetne az epilógus. Na, de mivel általában kicsúsznak a dolgok a kezeim közül - legalábbis ami a fejezetek érkezését illeti - nem ígérek semmit biztosra. Még minden változhat! Ezt azért mondom, hogyha esetleg késnék, akkor ne támadjatok nekem azzal, hogy mára ígértem stb, stb.
Na, de nem is szeretnélek tovább fenn tartani titeket! Kellemes szünetelést mindenkinek. :)

Jó olvasást. xx
Kimberley Windsor

Miután befejeztük az evést, a nappaliba indultunk, ezzel helyet adva Sarahnak, hogy leszedhesse az asztalt, majd elpakolhassa az edényeket. Szokatlanul éreztem magam, amint csendesen bámultunk magunk elé, ugyanis a szavak nem hagyták el ajkainkat. Én leginkább nem tudtam, hogy mit lenne okos döntés megemlíteni, ezért vártam arra, hogy Ő lépjen.
- Nem gondoltam, hogy sikerül dűlőre jutnod Sarahval – féloldalasan elmosolyodtam, és halványan bólintottam. 
- Felemelő volt végre egy ismeretlen emberrel beszélni a semmiről szinte. Megértettük egymást. 
- Ez egy pozitív dolog lehet tekintve a jövőre. 
- Hm? 
- Nos, ha legközelebb is itt leszel, akkor a helyzet sokkal inkább lesz barátságos, mint kellemetlen, nem igaz? 
- Na, na, na. Nem mondtam, hogy jövök még ide, vagy igen? – felvont szemöldökkel vártam a reakcióját, mely egy nevetés volt. 
- Tehát még mindig nem döntötted el. Vagy ha még is, akkor lelépsz. 
- Mielőtt elmentél mit tudom én hova, azt mondtad, hogy egy hetet adsz arra, hogy az érzéseim megváltozzanak, illetve újra felbukkanjanak. Most pedig azzal vádolsz, hogy majd elmegyek? 
- Oké, talán túlléptem egy bizonyos határt. De akár hiszed, akár nem, frusztráló egy olyan válaszra várni, mint ez. A pakliban van az, hogy maradsz, és az is, hogy elmész, mert nem lesz semmi. Én tényleg nem akarok erőszakoskodni de…
- Harry, elhallgatnál egy kicsit? – muszáj volt közbe vágnom, hiszen már nekem fájt hallgatni, ahogy mindenféle baromságot összehord – Ma szinte csak ignorálsz, és úgy adod az utasításokat, mintha nem is tudom. Mintha egy katona lennék, és mindent parancsra kellene csinálnom. Nyugodj le. Mondtam tegnap, hogy majd ma beszélünk. Reggel is szó szerint letámadtál a gondolataiddal, aztán reggelinél is az ötleteddel. Szerinted nekem nincs privát életem? Szerinted nekem nincsenek terveim? És ha mondjuk, Apám azt mondaná, hogy vigyáznom kell az öcsémre pénteken? De nem tudok, mert Isten tudja, hol vagyok veled? ­Lassíts le. Időm sem volt elmondani, hogy mi a fészkes fenét gondolok erről az egészről. Hiába mondod, hogy nem akarsz rám erőltetni semmit, azt csinálod. Megértem, hogy bizonytalan vagy. Nem tudod, hogy mi fog történni. De őszintén? Nekem sincs ötletem, hogy mi lesz. Tegnap miután elaludtam, nem sokra rá felráztak a gondolataim, és bár lehet, hogy a fáradtság is közre játszott, de arra jutottam, hogy adok egy esélyt ennek a valaminek. Nem fogok csak úgy kisétálni az életedből, ha egyszer olyan érzéseket indítottam el benned, amiket lehet, hogy nekem nem fog sikerülni viszonozni. De lehet, hogy még is. Ötven-ötven százalék. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogyha megpróbáljuk, nem veszthetünk semmit. 
- És még nekem mondták a srácok, hogy sokat papolok – motyogta maga elé meredve, mely után halkan felnevetett – Sajnálom, de ez már nagyon a nyelvem hegyén volt. Akkor ez azt jelenti, hogy biztosan eljössz velem Birminghambe? Csak mert azt mondtad, hogy ott kialakulóban volt valami, és ha esetleg visszamennénk, akkor lehet, hogy… 
Nem fejezte be a mondatát, de értettem, hogy mire gondolt. Aprót bólintottam, hogy megértettem, és mialatt közelebb ültem mellé, egy mély levegőt vettem. 
- De nem szeretnék sietni. Mindent a maga idejében, rendben? – most Ő rajta volt a sor, hogy megerősítse a kérésem egy bólintással. 
Kezét a combomra tette, majd tenyérrel felfelé fektette azt. Várta, hogy belecsúsztassam az enyémet, és miután lassan az övére illesztettem az enyémet, összekulcsolta ujjainkat. 
- Olyan lassan vesszük, amennyire csak lehet. Ki fogom élvezni minden pillanatát az együtt létünknek, hiszen lehet, hogy soha nem lesz többé rá esélyem. Mindent tökéletesen el fogok tervezni annak érdekében, hogy lenyűgözzelek. 
- Nem kell semmit tenned ahhoz, hogy elkápráztass. Már az, hogy ennyire makacs vagy elragadott. A törődés, amit tőled kapok, szinte leírhatatlanul jól esik, noha néha tényleg soknak vélem. Te vagy a legédesebb srác, akit egy lány valaha kívánhat magának. Pontosan meg tudom érteni a rajongóidat. 
Felkuncogtam, ahogy befejeztem a mondatot és feljebb nyomva magam a kanapén, közelebb hajoltam az arcához, és egy apró csókot hintettem rá. 
- Viszont hálás lennék, ha haza tudnál vinni. Ideje lenne átöltöznöm, utána viszont gondolom szabad vagyok. Kivéve, ha Nagyi nem szedi le a fejem. 
- Persze, mehetünk – válaszolt azonnal – És biztos vagyok abban, hogy nem fog ilyet tenni.
- Bízzunk benne.

A szokottnál több turista volt a palota előtt, és amíg be nem mentünk, ötletem nem volt, hogy miért. Öcsém kacaja töltötte be már az előteret is, amikor átléptük az ajtót, és amint meglátott, ujjal mutogatott felém. 
- Itt is lenne az elveszett bárány – jegyezte meg Nagyi, amint a fejét ide-oda ingatta – Merre jártál, Angyalom? 
- Sosem volt titkom előtted, hát most se legyen – feleltem sóhajtva – Mint látod, Harryvel voltam. Tudom, hogy nem szóltam, de nem bírtam tovább itthon maradni. 
- Legközelebb azért értesíthetnél, rendben? 
Bólintottam, és azonnal George felé indultam. Nevetése lengte be a teret, és ahogy érte nyúltam, kezeivel felém kapálódzott. 
- Kimberley, nagyon nagy kérés lenne, hogyha vigyáznod kellene ma az öcsédre? – sejtettem, hogy ez lesz, de nem zavart túlságosan. Régen voltam már Georgeal, és a tény, hogy Kate azt mondta, hogy az öcsémre, megmelengette a szívem. 
- Természetesen akármikor vigyázok rá. Merre mentek? – cuppanós puszit nyomtam George arcára, amint a csípőmre helyeztem. Bal kezemen ült, míg a jobbal a lábát tartottam. 
- Bevásárolunk, hiszen egy ideje nem voltunk – felelte kuncogva Kate – Este felé jövünk, hiszen jó pár helyre el kell mennünk. Ugye biztosan rád bízhatom? 
- Hogyne! Mint mondtam, számomra nem teher. Akármikor megtalálhattok vele, egyszer sem fogom elutasítani a babázást. Nem sokára felnő, így ki kell, használjam, amíg ilyen kicsi. 
- Akkor mi mentünk is! – felelte gyorsan Apa, majd közelebb lépett, és mindkettőnk fejére nyomott egy-egy csókot búcsúzóul – Legyetek jók, és Harry… öröm volt újra látni! – ahogy kezet fogtak, és Apa rámosolygott Harryre, nem tudtam, hogy komoly vagy kínos. 
Kate cselekedete meglepett, amikor a göndör hajú sráchoz lépett, ölelésbe vonta, majd egy-egy csókot nyomott az arcára. Az állam, biztosan a padlót súrolta, amíg el nem hagyták a palotát. 
- Woah – nevettem fel – Mikor lettetek ilyen jóban, huh? 
- Fogalmam nincs, igazából – felelte sokkolt tekintettel Harry majd helyet foglalt a kanapén.
- Nem jössz fel? – kérdeztem vigyorogva – Csak mert nem szeretnék ki menni a sok ember közé Georgeal. 
Az idő repült a fejünk fölött, amit hármasban töltöttünk el. Szinte nem is vettem észre, hogy odakint már sötétedett, csak amikor az ágyamban fekve néztük a Peppa Pig legújabb részét. Harry feküdt az ágy egyik végén, míg én a másikon, George pedig közöttünk. Párnákkal támasztottuk ki a hátát, hogy kényelmesen el tudjon feküdni, de ugyanakkor legyen esélye látni a mesét is. Harry persze nem hagyta békén; folyamatosan talált valamit az öcsémen, amit meg tudott tapogatni vagy nyomogatni. A legkisebb hajszálat is leszedte a felsőjéről, és bár kezdett az én idegeimre is menni ezzel, nem volt mit tagadnom azon, hogy megmosolyogtatott és melegséggel töltötte el a bensőmet. 
- Harry, hagyd már szegény gyereket – szóltam rá nevetve – Addig fogod bámulni, amíg el nem kezd verekedni veled. 
Cüccörgése volt az egyetlen, amit válasznak vélhettem, sunyi mosolya azonban nem tudta elkerülni a figyelmem. 
- Most már elkapcsolhatjuk, Kim? – hirtelen felkaptam a fejem Harry álmos hangjára. 
Minden bizonnyal elbóbiskoltam, mert egyáltalán nem hallottam semmit a tévéből, és Harry baritonja is aligha ütötte meg a füleimet. Tekintetem levezettem a közöttünk lévő kis srácra, kinek szemei lehunyva voltak, és mélyebb lélegzeteket véve szundított. Szélesen elmosolyodva lejjebb csúsztam az ágyon, és mellé bújtam. A tipikus baba illat csak úgy áradt belőle, és figyelemmel léve arra, hogy imádom, mély levegőket véve szippantottam magamba. 
Na, jó, ez talán túl furcsán hangzott, de tényleg oda, és vissza vagyok a baba illatért. 
- Mhm – lehunyt szemekkel bólogattam – Kapcsold.


Akkor sikerült már csak felkelnem, amikor a szobaajtót hallottam csukódni. Résnyire nyitottam a szemem, és fülelni kezdtem. Halk kuncogás szűrődött be a szobába kintről, és szolid horkolás töltötte be a teret. Kezemmel a mellettem lévő helyet tapogattam, és amikor nem találtam Georgeot magam mellett, tudtam, hogy Apa vagy Kate jött és elvitte. Azonban amint arrébb gurultam a testemmel az ágyon, egy másikba volt esélyem ütközni. Hirtelen megijedtem, de amikor eszembe jutott, hogy csakis Harry lehet az, újra lehunytam a szemeim, és közelebb bújtam hozzá. 
Az illata beleivódott az érzékszerveimbe, ahogy mélyeket lélegezve csakis parfümjének illatát volt esélyem érezni. 
- Hol van a tesód? – megrezzentem, amint meghallottam igen csak mély hangját, majd hirtelen ráncolódott szemhéjam újra kiegyenesedett.
- Apa elvitte szerintem, vagy Kate – válaszoltam rekedtesen – Semmi erőm nincs kimenni, és amúgy is túl kényelmes. 
- Ühüm – ahogy hümmögött, a mellkasa belerezgett. Egyik karját a derekamra tette, és amint közelebb húzott magához, tenyere lecsúszott a fenekemre. 
Ahogy kellemetlenül fészkelődtem, valószínűleg felkeltette az érdeklődését, hiszen halkan felkuncogott. Nem sokkal később, tenyere visszavándorolt a hátamra. 
- Itt leszel reggel is még? – ásítás hagyta el a számat, ahogy feltettem az egyik legrandomabb kérdésem.
- Mhm – válaszolta, mely gondolom egy igent jelentett. 
Tekintettel voltam arra, hogy fáradt, ezért nem kérdeztem mást. Valószínűleg kimerítette a stúdiózás és az öcsémmel való játszás. 
Ahogy álmában a hátára fordult a körém tekeredett keze a hasamon végezte. Ezáltal volt esélyem szemügyre venni igencsak sebes végtagját. Eltekintve attól, hogy már nem tesz kárt magában semmilyen módon, a hegek örökké a karján fognak maradni, melyek a sötét múltjára fogják emlékeztetni. Azonban akármennyire is közhelyes; büszke voltam rá. 
Büszke voltam rá, mert talán kissé késve, de az orvos elé állt, beutalót kért, és mindenen keresztülment, hogy egészségesen kijuthasson az intézetből. 
Mutatóujjammal végig simítottam mindegyik hegen, lassan, kihasználva az időt. Tekintve, hogy az előbbinél is hangosabban horkolt, nem hiszem, hogy észlelte volna tetteim. Nem voltak már annyira mélyek a sebek, mint azelőtt, noha még mindig lehetett érezni, hogy érdes a felület. Borzongást küldött végig a testemen az érzés, ahogy az ujjam mindegyik csíkon áthaladt. 

2014. december 14., vasárnap

Chapter 46. ~ Elhiheted, hogy te vagy az egyik legnagyobb kihívás számomra.

Kimberley Windsor

Szokatlanul jól éreztem magam amint az ágyban feküdtem, és a gondolataim Harry körül cikáztak. Melegséggel öntött el a koncepció, hogy azok után, amit véghezvittem, nem viszonyul másként hozzám. Annyit nem szívleltem azonban, hogy választásra kényszerített, noha teljesen igazságosan. Sosem szerettem, ha az emberek megmondják, hogy mikor és mit kell választanom, avagy csinálnom, és ez most sem változott. 
Vele akartam lenni, de ugyanakkor féltem. Hogy mitől, azt nem tudtam megmagyarázni. Csupán csak túl egyszerűnek tűnt, hogy a boldogság ennyire könnyen jöjjön. Szinte már lehetetlennek tűnt. 
Gondolataim sokasága megszakadt, amint a mellettem lévő srác forgolódni kezdett. A takaró alatt lévő keze kikandikált és mit sem foglalkozva azzal, hogy ébren vagyok-e vagy sem, egyszerűen közelebb húzódott hozzám. Furcsa érzés költözött a hasamba, amint karjait megéreztem derekam körül; olyan volt, mintha kissé lebénultam volna. Kellemes bizsergés szánkázott végig rajtam, melytől nem akartam megszabadulni soha.
- Szeretnék minden reggel így ébredni – érdes hangja csengett a fülem mellett, ezzel egy újabb vibrálást végig küldve a testemen. 
A szavainak lényege erős volt, és határozott, mely eléggé elbátortalanított attól, hogy miként döntsek végül. 
- Tudván, hogy ott leszel mellettem, és nem kell többé az üres ágyban fetrengenem, míg a fiúknál nem telik be a pohár, és rángatnak ki a szobából. 
Kezdtem kapizsgálni, hogy mire megy ki ez az egész. Lényegében ösztönzött arra, hogy mellette döntsek, és ne hagyjam el. 
- Aztán minden reggel együtt ennénk, hatan, a hatalmas ebédlőben, Niall hangos nevetését hallgatva. Majd folyamatosan cinkelnének, amiért minden pillanatban a karjaim közt tartalak, szinte már magamhoz láncollak, de nem érdekelne, csak ignorálnám őket, és közelebb bújnék hozzád. 
Szinte már frusztráló volt hallgatni a szavait, melyek minden bizonnyal filmkockákként peregtek le a fejében. Észrevehetetlenül próbáltam meg messzebb csúszni tőle, mert, ahogy magához szorított, és ahogy a szavaival ostromolt úgy éreztem, hogy megfulladok. 
Majdnem hogy megfullasztott a szeretetével. 
- Nézd nekem ez túl sok – feleltem feszülten végül. A karjai nem mozogtak többé, nem simogatta a karomat – Úgy érzem magam, mintha klausztrofóbiás lennék. Ömlenek a szavak a szádból, és ahogy magam elé képzelem a jeleneteket, amiket mondtál, furcsán érzem magam. Olyan, mintha csak magadénak akarnál, ezzel megfosztva engem a szabadságtól. Értékelem a pozitív gondolataid, amelyeket kettőnkről tartasz az elmédben, de mitől vagy olyan biztos, hogy a kapcsolatunk ennyire bökkenőmentes lesz? 
- Ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem tudhatjuk meg. És lehet, hogy most soknak és tömörnek gondolod, amit mondtam, de egy idő után, talán megszoknád, és ugyanígy látnád a dolgokat. Mondd, sosem képzelted el így magad, mellettem, velem? Teljesen mindegy, hogy milyen szituációban. Meg sem kell osztanod velem, ha nem akarod. De válaszolj egy igennel, hogyha legalább egyszer már belefúrtam magam az elmédbe, és olyan képeket alkottam, amiket szerettél volna megtapasztalni való életben. 
- Természetesen volt – válaszoltam halkan – De minden alkalommal eltaszítottam a szokatlan képet, amely a fejemben keletkezett. A legfurcsább, hogy rengeteg érzés keveredik fel bennem, az olyan pillanatokban, és nem tudom, hogy mit kellene tennem. 
- Mi lenne, hogyha nem gondolkodnál annyit a lehetséges opciókon? Hanem mondjuk lépnél? 
- Számomra hihetetlen, hogy annyi nőnemű ember közül, én vagyok itt, ebben a kilátástalan helyzetben. 
- Elmondom neked, hogy akik a helyedben szeretnének lenni, már réges-régen élveznék a velem töltött pillanatokat. 
- Sajnálom, hogy nem vagyok olyan, mint a többi lány. 
- Elhiheted, hogy te vagy az egyik legnagyobb kihívás számomra. A vicces, hogy nem érdekel, mibe kerül, a végén elérem, hogy érezz valamit irántam. 
- Örömmel hallom, hogy kihívás vagyok. További kellemes harcolást azért, hogy elindítsd az érzéseimet. 
- Utálom, hogy ennyire kibaszottul makacs vagy! – erőteljes hangja csengett a fülemben azok után, hogy kimászott az ágyból, majd a fürdőbe trappolt, melyet a szobájából lehetett megközelíteni. 
Még hogy én vagyok makacs! Ő nem hagy fel azzal, hogy elérjen nálam valamiféle érzelmet, iránta, ami nem mellesleg pozitív. Noha felesleges Őt áltatnom, és szerintem magamat is azzal, hogy semleges számomra. Őszintén, még mindig emlékszem minden egyes olyan dologra, ami köztünk történt, és akárhogy is próbáltam, sosem tudtam kiölni őket a fejemből. Lehetetlen számomra felejteni azt, hogy milyen volt vele úgy aludni, hogy semmi konfliktus nem volt köztünk. Hogy milyen volt vele reggelizni, ebédelni és vacsorázni, majd a kanapén ülve tévét nézni. Azt sem sikerül kitörölnöm a fejemből, amikor legelőször aludtunk abban a birminghami házban, és szinte utált, viszont tekintve, hogy nem akartam bunkó lenni, hagytam neki kaját a sütőben, melyet természetesen nem köszönt meg, mert túl büszke volt hozzá. Majd az első nap, amikor együtt teáztunk a hátsókert teraszán és mindent tisztáztunk. 
Minden emlék záporesőként pergett le előttem, és egyszerűen nem tudtam a szobában maradni többé. El kellett mennem valahova, hogy kikapcsolhassam a tömérdek emléket és gondolatot a fejemben. 
- Jó reggelt, kisasszony! – megijedtem, amikor a házvezetőnő, azt hiszem, Sarah köszöntött, mosollyal az arcán – A reggeli a konyhában van. Remélem, szereti a palacsintát. Mr. Styles általában ezt eszi minden kedden. 
- Jó reggelt, Sarah. Rendben, köszönöm, tökéletes lesz – válaszoltam hadarva, egy sietetett mosollyal az arcomon, mielőtt a konyhába léptem volna.
A pulton valóban ott volt az amerikai palacsinta, feltornyosítva egy tálon. Közelebb lépve a márványlaphoz egy kisebb papír fecnire, gyönyörű kézírással volt leírva hogy milyen ízűek az édességek. 
Mit sem foglalkozva azzal, hogy még mindig Harry ruhájában vagyok, egy pár szeletet egy másik tányérra helyeztem, majd egy pohár utána kutatva a hűtőben lévő narancsléből öntöttem magamnak. Újramelegítettem a palacsintákat, tekintve, hogy kissé kihűltek, majd amennyire csak tudtam, a feltalálói képességem alkalmazva elkacskaringóztam a hátsókertig. Mint ahogy reméltem, egy kisebb faasztal és pár szék álldogált magányosan a kellemesen meleg levegőben, így helyet foglalva az egyik eldugottabb széken, neki láttam a reggelinek. Mely mellesleg megfelelt korai ebédnek is.  
- Intézd el, hogy szabad legyél a következő szerdáig. Az pontosan egy hét lesz, addigra talán felélednek a benned lévő hormonok és miegyebek. Mivel döntésképtelen vagy, ezt látom a legjobb ötletnek. Ha egy hét után sem történik valami, akkor muszáj, leszek elengedni téged. Viszont addig… – mindent tudóan felnevetett én pedig még az előbbinél is furcsábban néztem rá – Nos, addig minden esélyem meg van arra, hogy elnyerjem, amit te elnyertél tőlem. 
Annyira burkoltan beszélt, még is olyan nyitottan, hogy követni nem volt időm. 
- Apropó, stúdióba kell mennem ma, két órát leszek el. Ha gondolod, akkor maradj itt, vagy ha szeretnéd, akkor visszavihetlek a palotába. Noha jobban örülnék, ha maradnál. 
- Nem hiszem, hogy sokat számítana az, amit szeretnék. És látván téged, amint kapkodsz, hiszem, hogy késésben vagy, és egy forduló a palotáig majd a stúdióig hosszú lenne, és még többet késnél. Szóval, menj, elleszek majd. Felfedezem a házat és miegymás. 
- Bíztam benne, hogy maradsz – közölte mialatt a nadrágjának övével bajlódott – Sarah is itt lesz, ha segítség kell valamiben. 
- Oké – válaszomat egy bólintással erősítettem meg. 
Ezzel megfordult, majd negyed óra elteltével egy ajtó csapódás ütötte meg a füleimet, és az autó kerekeinek csikorgása jelezte, hogy elment. Arcomon elterült egy széles mosoly, gondolván arra, hogy mennyire szétszórt. Láttam rajta, hogy akart még valamit, de inkább csak megfordult és elment. Őszintén furdalt a kíváncsiság, hogy a többi fiú mit gondol arról, hogy totálisan belém van esve. És ha már itt tartunk, akkor nem tudom, hogy miként kellene ezt az egészet kezelnem. 
Tényleg nem tudom, hogy hogyan kellene viselkednem, amikor közeledni próbál felém. Míg az egyik pillanatban nem akarom, hogy ennél is közelebb kerüljön hozzám, a másikban minden vágyam, hogy átöleljen, és velem legyen. 
Mihelyst befejeztem az evést, a konyhába indultam, majd a mosogatóhoz lépve megnyitottam a csapot, és elkezdtem elmosni a tányért. Mintha teljesen elment volna az eszem, magam mögé képzeltem Harryt, ahogy átöleli a kezeivel a derekam, és a vállamon pihenteti az állát, míg néha-néha szavakat suttog a fülembe. Meg kellett ráznom a fejem, hogy másra gondoljak, de egyszerűen nem ment. És amint rájöttem, hogy mindez megtörténhetne valóságban is, nem tudtam vissza fogni magam, hogy ne mosolyodjak el. Csakhogy túlságosan prűd voltam, és nem engedtem közel magamhoz. Egyszerűen csak nem akartam, hogy ennél is jobban kötődjön hozzám.

Teljesen megdöbbentett, hogy mennyire gyorsan egy hullámhosszra kerültünk Sarahval. Lényegtelen dolgokról beszélgettünk, még is élveztem, hogy egy számomra idegen személlyel sikerült a semmiről beszélnem szinte. 
Tekintve, hogy ebédidő felé húzott a nap, és abból a két órából, amit Harry ígért, több lett, Sarahval közösen láttunk neki főzni. Sokáig gondolkodtunk azon, hogy mi lenne a megfelelő ebéd, így a nagy gondolkodásunk végére, maradtunk a spagettinél. Sarah azt mondta, hogy az Ő spagettije a valaha volt legjobb, legalábbis csak magasan pozitív visszajelzéseket kapott. 
Egy pillanatra megrémültem, amikor üzenetem érkezett Harrytől, noha az SMS elolvasása után olyan volt, mintha egy szikla esett volna le a szívemről. Normálisan használta a szavakat az üzenetben, sőt, visszatért a régi énje, amikor mindenféle becenevet rám aggatott; visszatérőben láttam a Hercegnőt. 
Amint értesítettem Saraht, hogy Harry úton van hazafelé, mint aki ultragyorsaságra kapcsolt, feltekerte az eddig halkan szóló zenét, és a kezei is mintha gyorsabban dolgoztak volna. 
Míg Sarah megterített, rám bízta a tészta keverését. Lett volna egy pár kérdésem a főzési technikáját illetően, csak hogy amikor feltettem egyet, nem éppen az Ő hangja válaszolt. 
- Fogalmam nincs, de isteni illat lengi be az egész alsó szintet. 
Libabőrbe burkolózott az egész testem, ahogy meleg lehelete a nyakamnak csapódott, és nem sokkal ezután, karjai a derekam köré tekeredtek. 
- Sarah igazán lepcses, ha arról van szó, és most sem csalódtam benne – suttogta – Fogalmam sem volt arról, hogy elég lesz elmennem pár órára ahhoz, hogy beszélni kezdj a hiányomról. ­Igazán jó ezt hallani, de sokkal jobb lenne tőled. 
- Arra még várnod kell – jegyeztem meg szemtelenül – Menj, ülj le, nem sokára készen van a kaja. Utána beszélhetünk, ha gondolod. 
- Tőlem rendben van. Már alig várom, Hercegnő!